Nyekeregve indult el az első villamos, kihúzta magát az útkereszteződésből.

Üres volt, mert csak hajnalodott.

A tömött, forró nyár még nem jött el, de a pirkadat korán kezdett, emelte az eget a nap fénye, ébredt a város.

Egy csuklós busz is eldübörgött valahol, láthatatlanul az ablakból, ahol álltam, támaszkodva a nehéz radiátorra. Fűtöttek, pedig késő május volt.

Leereszkedtem hát reggeliért, késői vacsoráért hajnali ötkor az utcára, az éjjel-nappaliba, ahol akkor törölték fel a linóleumot valami vizes ronggyal.

Kilépve onnét, valahol fent a fán, valamelyik ágon megszólalt az első kismadár.

Lassan történik minden.

Ti sem látjátok és én sem.

Benne van a forgatagban, a zuhanásban, az örvényben ami minket körülvesz, mert ez az a lassú elmúlás, a nagyból a kicsibe, az összetettből az egyszerűbe. Az esti köd sűrűje, a hallgatag, de a távolban morajló szél tompa ereje, a száraz levelek zizegése és a hajlott ágak recsegése, ropogása. Megadják magukat az elkerülhetetlen fordulónak, a velünk mozduló, minket is sordó folyamatnak, a csendes végnek.

A szomszéd lámpát gyújtott.

Nem kicsit, kis villanykörtéset, amin rajta 40W, hanem nagyot, reflektorosat, téglalap alakút, erőset, határozottat: ez a mi bejáratunk, kivilágítjuk, ha jössz. Érzékeljük, mert az infra nekünk dolgozik, a kamera is mindent lát, ott fent, a sarokban, látod.

A ház nincs kész, csupasz tégla formálja és az antikolt cserép, gyárilag régiesített az új házon. Ablakok mögött sápadt fény jön ki, ha bent vannak, mit tesznek ott bent, rejtély.

Nem mozdul ott semmi.

De kint, felénk fordulva, ott ordít a lámpa, ha ő úgy gondolja, valami mozdul előtte, cinege, macska, mókus, kutya. Világítani kell a benti semminek, ha egyszer ez a dolga. Valaki mozduljon, ha senki, hát ő majd igen.

Lassan jött a front, északnyugatról belepte a hegyet, beletolult a völgybe, kisöpörte a rezzenéstelen meleget. Nem szólt semmit, nem dörgött, villámlott, mintha az a lámpa dolga lenne innét. De esett, zúgott az eső hirtelen, robbantak a cseppek a száraz, poros földön.

A szomszéd lámpát gyújtott, erőset és nagyot, mostantól nem is kapcsolta le, teszi azt majd az infra, jól van ez így.

Odafent őrjöngött a vihar és eljött az ősz.

Az exférj kedves.

Megértő.

Az exférj romantikus dolgokat művel, tangózik szenvedélyesen, határozott, de lágy mozdulatokat tesz, benne ott az erő és a mély nők iránti tisztelet. Már egy ideje csinálja, nem ostoba, céltalan kis kezdő, egyes fényképeken látszik, ahogy ő áll egyedül és a többiek körbeülik, ilyenkor magyaráz, gesztikulál.

Ha nem táncol, helyeken jár, felfedez és bebarangol. Tud érdekes városokról, külföldön lakik, utazik sokat. És fut, még megvan a közös érdeklődés, mindennek a régi alapja, sok évvel ezelőtti páros futások.

Munkája szerint fontos dolgokat intéz, tanít és kutat, matematikus, fejlett ember, magasan az átlag intellektusa felett jár.

Jól öltözik, jellemzője a zakó, néha bársonyból, de akkor is odafigyel, hogyan mutatkozik.

Telefonon hívni lehet bármikor, ha éppen nem konferencia-előadást tart, ő a kedves mély hang, cirógatja és gyámolítja az elfáradt, megtörődött lelket.

Az exférj hatalmas előnye, hogy velem ellentétben messze van. Így sosem mutatja magát rosszkedvűnek, fáradt pillanatai nincsenek, nem kiabál, reggel nem mászkál hangosan, hogy felébresszen mindenkit, este nem pusztul a számítógép előtt - legalábbis nem látszik, hogy ilyet tenne.

Messze van, és a távolságok pedig már áthidalhatók könnyedén, így tartja a közhely.

Könnyű vele rövid üzeneteket váltani, neki ilyet küldeni, mint: Ma jól vagyok. Nem volt könnyű a gyerekekkel, de sikerült elindítanom őket reggel. A fő dolgok alapvetően nem változnak.

Vagy csak egyszerűen: Este elmegyek futni, akkor felhívlak. Már várom, hogy beszélhessünk.

Régi emlékekre hivatkozni nagyon szeret és támogatja, ha azok szóba kerülnek. Közös felfedezések, amikor még fiatalok voltunk, együtt buszoztuk be a kontinenst, padon aludtunk, de milyen szép volt! Ma el vagyunk kényelmesedve, éljük a boldogtalan időket, a fénymásolt hétköznapokat, miközben az élet túl rövid. Hibákat is elkövettünk, távol kerültünk egymástól, Te (szigorúan nagybetűvel) újraházasodtál, de én még itt vagyok, bármikor, ha szeretnéd, újrakezdhetnénk.

Valahogy így.

De közben telik az idő, a könyörtelen elmúlás közelít, s távol kerülnek tőlünk fiatalságunk legszebb napjai.

Mind a hármunktól.